Gyermekek a földrengéskor

Egy földrengés alkalmával, amikor több ház beomlott és több tűz is támadt, kitűnő alkalmam volt ismét meggyőződnöm a japáni nevelés kiválóságáról. Egy gyermek sem vesztette el fejét és egyikük sem bömbölt, amint ezt nálunk mindenki természetesnek tartaná. Olyan gyorsan szorgoskodtak, amennyire csak apró lábacskájuktól tellett; vizesvödröket cipeltek. Ügyesen kötözgették játszótársaik könnyű sérüléseit és segítettek a romok közül menteni, ami még menthető volt. Anélkül, hogy valaki erre felszólította volna őket, mindenben követték a nagyok példáját. A kötelességtudás olyan tulajdonság, amelyet a japáni gyermek úgyszólván magával hoz a világra.

A szülők nagyobbacska gyermekeiket néha magukkal viszik az Azakuza-mozinegyedbe, hogy az amerikai filmeken megtanulják, hogyan nem szabad viselkedniük. A legfeszültebb drámai jeleneteknél apraja nagyja tiszta szívből hahotázik. Előttük a hollywoodi szépségkirálynők neveletlen divatbábuk, akik túlhangosan beszélnek, minden komolyságot és lelki összeszedettséget nélkülöznek, önuralmuk hiánya megbotránkoztató és minden áron fel akarnak tűnni. A japániak szemében, akik lelki egyensúlyukat semmiféle helyzetben sem veszítik el és sem a lármás dühkitörést, sem a hangos civódást nem ismerik, az ilyen viselkedés teljességgel érthetetlen.

Egy japáni affér

Atarmiban, egy csodálatosan szép fürdőhelyen, tanuja voltam egyszer két japáni „nézeteltérésének”. Mind a kettőt ismertem: az egyik tekintélyes tokiói ügyvéd, a másik textilnagyvállalkozó volt. A két japáni úr együttjátszó gyermekük miatt keveredett szóváltásba. A gyerekek a nyilvános parkban sárkányt eregettek. Mind két úr gyakorlott dsziu-dzsicu-birkózó volt, azonkívül értettek a karakattéhoz is, a puszta kézzel való csonttörés művészetéhez.

Néhány csattanó szó és válasz hangzott el, minden sértő kifejezés nélkül. Majd elnémultak és mozdulatlanul álltak egymással szemben, földre szegzett szemmel, mint az öklelésre felbőszített bikák. Így múlt el egy perc, majd egy második, feszültségtől izzó csendben. A két férfi felesége és gyermekei ott állottak a közelben, de óvakodtak attól, hogy akár egy szóval is beleavatkozzanak az ügybe. Az összecsődült járókelők szótlanul várták a következményeket. 

Az ellenfeleknek e mozdulatlan hallgatása sokkal drámaibb volt, mintha késekkel és pisztolyokkal hadonásztak volna. Csupán ott álltak, de minden erejüket megfeszítve és látszott rajtuk, hogy idegeiket és izmaikat a támadásra és védekezésre összpontosították. Azután egyszerre csak, mintha egymás gondolataiban olvastak volna, ugyanabban a pillanatban megfordultak és két különböző irányban eltűntek.

A nézők közül senki sem nevetett. Mindenki megkönnyebbülten lélekzett fel; hiszen tudták, hogy a tettleges összetűzés nem végződött volna kar- vagy lábtörés nélkül. Sokkal nagyobb hatást keltett, hogy az ellenfelek mintaszerű önuralommal legyőzték haragjukat. És a gyermekek is látták, miképpen kell ilyen esetben viselkedniök. Az a szándék, hogy gyermekeiknek jó példával szolgáljanak, bizonyára szintén szerepet játszott abban, hogy a két japáni nem mutatta be dzsiu-dzsicu-tudományát.

R. E.

XXI. század